Amiről nem beszél soha senki ebben a szakmában...

Sokszor jut eszembe, hogy feladom, és ugyanannyiszor jut eszembe, hogy soha nem adom fel.

Miért van az, hogy a szépségszakmában senki nem beszél lényeges dolgokról? Senkitől nem hallottam vagy láttam azt, hogy ténylegesen hasznos tanácsot adott volna a másiknak. Csak információ visszatartást és felületes beszélgetéseket látok, hallok. Mindenki félti a kis szemétkupacát, amit összekapirgált magának. Kinek csak kupac, kinek már egy kész szeméthalom. Higgyétek el, egyiket sem irigylem senkitől, mert azon ritka emberek egyike vagyok, akinek vannak még elvei, és ugyan ez a legtöbbször a karrierje és előrehaladása útjában áll, de szarom le! Két dolgot nem tudott és nem is fog tudni elvenni tőlem ez a kívülről csilli-villi, belülről rohadó közösség, a becsületességemet és az elveimet.

Pedig próbára voltam és vagyok téve nap, mint nap. Sokszor megfordul a fejemben, hogy feladom, bezárom a picsába az egész stúdiót és visszatérek az irodai élethez, ahol biztonságban van az ember, mert ha van munka, ha nincs, a lóvédat a hónap végén így is, úgy is megkapod.

Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy manapság minden csak a külsőség, aki szép és fiatal, az sikeres lehet. Sokszor jut eszembe, hogy mennyivel sikeresebb lennék, ha én is naphosszat apuci pénzén vett szilikoncicimet kidobva, a feltöltött számat csücsörítve, ugyanazt a sminket mindenkire és magamra is felkenve pózolgatnék az Instán, mert azt látom, hogy mihelyt egyensunci lesz belőled, akkor felkarol ez a közösség és dől a lé. Félreértés ne essék, semmi bajom a szépészeti beavatkozásokkal, ha azt okosan használják. Nekem is van egy-két dolog a listán, amit módosíttatnék. Csak nekem az a cél a szinten tartás.

De visszatérve az eredeti témához. Miért van az, hogy senki nem meri megmutatni, hogy kurva szar napja van? Miért van az, hogy mindenki próbálja a maga módján az egyen fost koppintani és nem önmaga lenni? Mióta nem elfogadott társadalmilag az egyediség, az eredetiség? És itt nem a polgárpukkasztásra gondolok.

Tényleg sokszor gondolkodom rajta, hogy feladom, mert hogyan is rúghatnék labdába 10-15 évvel fiatalabb cuncik mellett, amikor a szépség az erény, az alázat, a befektetett energia, az intelligencia és az elhivatottság csak másodlagos?

Aztán mindig rájövök, hogy sokkal jobban szeretek alkotni és ecsettel a kezemben dolgozni, mint nélküle. Megrémít a gondolat, hogy milyen lenne egy olyan élet, amiben nem sminkelek, hogy nem láthatom a vendégeim arcán, hogy mennyire tetszik nekik, amit készítettem és, amit 100%-ig ők inspiráltak. És a nap végén ezek az érzések sokkal erősebbek, mint az, hogy feladjam. Csodálatos vendégeim vannak, akiket már bizalmasaimnak mondhatok, mert nagyon sok mindent tudunk egymásról. Ti visztek előre, úgyhogy köszönöm! A beképzelt celebkéket, politikusfeleségeket és luxikat meghagyom inkább a többieknek.