Story time: Hogyan lettem sminkes?

Szerettem volna kicsit mesélni, hogy miért és hogyan lettem sminkes. Sokan kérdezitek, hogy mégis hogy jött nekem ez a sminkelés dolog. Mindig is tudtam, hogy sminkes akarok lenni? Hogyan kerültem erre a pályára? Mióta csinálom? És még hasonlók.

Furi, hogy én teljesen úgy érzem, hogy nyitott könyv vagyok számotokra, de ha belegondolok, történeteket ritkán osztok meg magamról. Mostantól szeretném kicsit bensőségesebbé tenni a blogot. Nem csak “száraz” infókat közölni termékekről, márkákról, műhelytitkokról, hanem szeretném, ha kicsit jobban megismernétek engem is, mint embert, hogy megismerjétek a történetemet, stb.

Az utóbbi bő egy hónapban igencsak átalakult a The Makeup Lab. Augusztusig ketten alkottuk a csapatot, de onnantól kezdve szóló projektként működik tovább. Ezzel egy pár változást is eszközölni kell/kellett. Az egyik tervem az, hogy kicsit jobban belelássatok az életembe, illetve a TML életébe. Na, de vissza az eredeti történethez, hogy mégis hogyan és mit keresek én ezen a pályán.

Nálam kicsit máshogy történt minden, mint az ideális esetekben. A sminkelés a legkedvesebb hobbim volt, minden minimális szabadidőmet ennek szenteltem, gyakoroltam és gyakoroltam, illetve már akkor elkezdődött a termékek gyűjtögetése.

7 évig szívattam magam egy olyan szakmában, amit ugyan imádtam, de nem tudtam megtalálni benne az egészséges egyensúlyt se a munkán belül, se a munka-magánélet fronton. Az ok-okozat részleteibe nem mennék bele, mert lemegy a nap, mire befejezném… Úgyhogy 7 év HR-es tapasztalat után úgy döntöttem, hogy nem erőszakolom tovább azt, amit nem kell és megkeresem az én utam.

Amikor közöltem a kedves férjemmel, hogy az a helyzet, hogy nem szeretném ezt tovább folytatni, akkor feltette a 100 $-os kérdést, hogy akkor mégis mit szeretnék csinálni. Erre az volt a válaszom, hogy sminkes szeretnék lenni.

Egy percig nem tartott hülyének, nem nevetett ki, csak annyit mondott, hogy rendben, mondjak fel, keressek egy tanfolyamot és vágjak bele. Úgyhogy másnap bebattyogtam a kis munkahelyemre, beadtam a felmondásom és elkezdtem tanfolyamot keresni.

Nem mondom, hogy nem voltam bekakkantva 30 felett egy teljesen új szakmát tanulni, de azt is tudtam, hogy annyira imádom és annyira elhivatott vagyok, hogy muszáj sikerülnie.

Ennek már 4 és fél éve, még mindig tart a szerelem, még mindig nem untam meg, még mindig nem hátráltam meg. Pedig igencsak próbára tett a szakma, az emberek, a munkák. Olyan pofonokat kaptam, amik a legváratlanabb időben és helyekről jöttek. Persze, rinyáltam kicsit/nagyon, meg nyalogattam a sebeimet, de aztán felálltam, megráztam magam, megigazítottam a rúzsom és mentem tovább. És ezt csak akkor tudja az ember, ha tényleg szerelmes a szakmájába. Pont a napokban mondtam a férjemnek, hogy tiszta gáz, mert egész álló nap csak a sminkelésre gondolok, mint valami tini sunci a vágyai tárgyára... 😀

Úgy érzem, hogy megérte az össze nehézség, küzdelem, csalódás, mert most végre azt mondhatom, hogy igazán jó helyen vagyok, a lehető legjobban alakulnak a dolgok és alig várom, hogy mik várnak még rám.

Persze ez nem azt jelenti, hogy 4 és fél éve felültem a szopórollerre és azóta nem szálltam le, mert eddig is voltak szuper és csodás dolgok, de úgy érzem, hogy most volt egy változás, ami a jó dolgok felé billenti a mérleget.

Remélem nem kiabáltam el és holnaptól nem üt be a kaka! Fingers crossed!!! 😉

Ha bármilyen üzenetet próbálok ezzel közvetíteni, az az, hogy nem szabad beleragadni egy boldogtalan állapotba, munka mindig lesz, mert aki dolgozni akar, az mindig fog munkát találni. Igen, nem egyszerű és lehet segítségre van szüksége az embernek, de érdemes váltani, ha van rá lehetősége és már nagyon nem boldog az adott helyzetben. Sose késő valami újba vágni, csak egy kis tököt kell növeszteni hozzá, meg egy pénzfát a ház mögött, amit szüretelünk időnként. 😀

Mára be is zárom a kéretlen tanácsok tárházát! Szépséges hét közepét mindenkinek!

Puszi: Ági

u.i.: Igen, korábban szőke voltam és vékonyabb. Azóta egyik sem… 😀 De erről nem beszélünk! Pssszt!